Garadnay Balázs atya írása Károly testvérről
Szent CHARLES DE FOUCAULD (1858-1916)
„Szeretnék annyira jó lenni,
hogy ezt mondják az emberek:
Ha ilyen a szolga,
milyennek kell lennie a Mesternek?”
Atyám, átadom magamat Neked,
tégy velem tetszésed szerint.
Bármit teszel is velem, megköszönöm,
mindenre kész vagyok, mindent elfogadok,
csak akaratod bennem és minden teremtményedben beteljesüljön.
Semmi mást nem kívánok, Istenem.
Kezedbe ajánlom lelkemet,
Neked adom, Istenem, szívem egész szeretetével, mert szeretlek,
és mert szeretetem igényli,
hogy egészen Neked adjam át magam,
hogy végtelen bizalommal
egészen kezedbe helyezzem életemet,
mert Te vagy az én Atyám.
Lsd: https://zarandok.ma/charles-de-foucauld-onatadas-imajanak-hihetetlen-sikere/
A végletek embere: kezdetben iszonyúan gőgös, megtérése után alig követhetően alázatos. Élete mottója lehetne: nincs vesztett, elrontott élet! Yves Congar domonkos szerzetes, bíboros (1904-1995): „Az atom századának küszöbén Isten keze két világítótornyot gyújtott meg. Nevük: Lisieux-i Teréz és Charles de Foucauld.”[2] De azt, ahogyan Isten megérintette lelkét, s amilyen bensőséges kapcsolatra hívta őt gyermekkorában, még a kamaszkor súlyos viharai sem tudták feledtetni vele. Isten irgalma megőrizte lelkében a múlt emlékeit. Hite kialudt, de a megbecsülés és tisztelet érintetlen maradt lelkében – ahogy évtizedek távlatából visszaemlékezett életének erre a terhelt szakaszára. Tanulmányai tekintetében valóban lusta és sikertelen: a 87 tanuló közül a 87. helyen végez. Tizennyolc éves korában katonai pályára lép, de elég laza életet él. Két év alatt 49-szer büntetik meg fegyelmezetlensége miatt. Gazdag örökségét értelmetlenül elpazarolja, luxuskörülményeket biztosít magának, inast tart és parázna életet él.
Ezredét 22 éves korában Algériába vezénylik. Viszi a barátnőjét is, emiatt elbocsátják. Otthon olvassa az újságban, hogy volt ezrede harcban áll. Szakít barátnőjével, visszamegy, és bátor katonaként harcol. Győzelmük után elhagyja a hadsereget, de Algírban marad, és istenkereső életet él: arabul tanul, és tanulmányozza az iszlám vallást. Álruhában (zsidó rabbinak öltözve) elmegy Marokkóba, az iszlám központjába. Útközben egy igazi rabbival találkozik, s együtt folytatják útjukat. Rablók támadnak rájuk, majdnem megölik őket. Egy évig tart a „zarándoklat”. Algériába visszaérkezve – 26 éves ekkor – rendezi földrajzi, csillagászati és egyéb tudományos feljegyzéseit. Mindezért kitüntetésben részesül Franciaországban: a Földrajzi Társaság aranyérmét nyeri el és terjed a jóhíre.
Párizsban él, s naponta olvassa a Koránt, és keresi az útját: „Istenem, ha létezel, add, hogy megismerjelek!”
Huszonnyolc éves korában „véletlenül”, az érdeklődés szintjén szóba áll egy pappal. „Térdeljen le és gyónjék meg! – mondja az neki. De én nem... én csak... – Gyónjék meg! … Nem tudom visszatartani könnyeimet, ha erre gondolok – írja visszaemlékezésében. Nem is akarom visszatartani, túlságosan indokoltak, Istenem! Ily nagy irgalomra emlékezve patakokban kellene folynia könnyeimnek! Milyen jó voltál hozzám! Mennyire boldog vagyok! Mit tettem én ezért? És attól kezdve, Istenem, az egyre nagyobb kegyelmek láncolata következett.”[4] Megtérése után felváltva akarja olvasni a Szentírást és a Koránt. Lassan szokja az engedelmességet, amivel lelkiatyjának tartozik. Naponta áldozik! Ezt az idei, 1886-os karácsonyt már valóban ünnepli. (Ez az idei karácsony hozza meg Lisieux-i Teréz életében is a döntő fordulatot, a gyermeki elkényeztetés levetését.)
Meglátja az alázatosan szolgáló Jézusban a követendő példaképet. Vágy ébred benne, hogy mindenben Őt kövesse. Már tudja, hogy Jézus mindig vele van. Keresi a Jézus által hirdetett „utolsó helyet”. A megalázott, utolsó Krisztust akarja követni. És ez az utolsó hely nem veszteség, hanem a legkitüntetettebb pozíció: „Jézus annyira kereste az utolsó helyet, hogy azt többé már senki sem veheti el tőle. Legföljebb mellé ülhetünk.”[6]
Harmincegy évesen bencés és trappista lelkigyakorlatokon vesz részt, és keresi a helyét. A jezsuitáknál tart egy végső számvetést és dönt: trappista kolostorba lép. Nem ért semmihez, ezért söpörni küldik. Nagyon örül neki, mert ebben megtalálni véli az „utolsó helyet”. De mégsem boldog: „Nem utazhatom át életemet első osztályon, mikor Az, akit szeretek, a legutolsón élte azt végig. … Szeretem Őt, és elviselhetetlennek tartom, hogy másfajta életet éljek, mint az Övé, kellemes és köztiszteletnek örvendő életet, amikor az Övé a legkeményebb és a legmegvetettebb volt a világon.”[8] A sok munka mellett napi 3 óra teológiai stúdiumot írnak elő neki. Megrémül: csak nem akarják, hogy pap legyen? Hogyan őrizné akkor magát az utolsó helyen? Lelkiatyjának írja: „Nagyon boldog vagyok, hogy tanulmányozhatom a teológiát, és sokkal inkább kívánom, mint valaha, hogy ne szenteljenek pappá.”Nagyon bizakodik, hogy elnyeri a vértanúság pálmáját: pár hónapja a törökök 140 ezer örmény keresztényt gyilkoltak meg, s most közelednek az ő kolostoruk felé. Charles mélységes bánatára azonban a török kormány védi az európaiak életét, így a kolostor biztonságára török katonák vigyáznak a saját támadásukkal szemben. Így a vértanúság reménye szertefoszlik.
Rendi elöljárói Rómába küldik teológiai tanulmányai folytatására. Közeledik örök fogadalmának napja, s ő igen szomorú, mert veszni látja názáreti hivatásának megvalósulását. Még egyszer elöljárói elé terjeszti ezen dilemmáját, és belső békével várja döntésüket, tudva, akármi is lesz a határozat, engedelmeskedik neki. A legfőbb elöljáró határozata úgy szólt, hogy „Isten akaratának engedelmeskedve hagyjam el a rendet, és megvettetésben, szegénységben kövessem Urunkat.”[11] Keresztes Szent Jánost olvas. Írásban elmélkedik – fennmaradt munkáinak legnagyobb része itt íródik.
Lelkiatyjának, Huvelin atyának 1898-ban levélben számol be életéről, bűneiről:
„Életem mélységes nyugalomban folyik. Míg világos van, dolgozom. Reggel, este és az éjszaka egy részében imádkozom. Fő olvasmányom a dogmatika, amelyet rendkívül élvezek. Gyakran forgatom Szent Teréz műveit és a szentek életét. Elmondom a breviáriumot, hogy az Egyház imájával egyesüljek. Vigaszomra szolgál, élvezem szép zsoltárait. Aztán hozzáveszem a rózsafüzért, a keresztutat, és az elmélkedést.
Mivel nincs órám, fogalmam sincs, mennyit alszom. Este megkérem őrangyalomat, hogy keltsen fel, amikor a jó Istennek tetszik. Mihelyt felébredek, azonnal felkelek. Azt hiszem, általában öt és fél órát alszom. Elmondom a Matutínumot, aztán írásban elmélkedem az evangéliumról és a zsoltárokról egészen az Úrangyaláig. Akkor a templomba megyek. Minden nap áldozom, hetenként szoktam gyónni. Egy igen jó ferences gyóntatóm van; gyónáson kívül soha nem beszélek vele – tudja, hogy Ön a lelkivezetőm.
A vasárnapot és az ünnepnapokat a templomban töltöm; a klarisszák kis kápolnájának tabernákuluma előtt olvasok, elmélkedek; itt olvasom a teológiai tanulmányokat, annak lábánál, akiről szólnak. Nézem a tabernákulumot – ezek valóban a boldogság napjai... Vasárnap és ünnepeken ugyanazt eszem, mint a klarisszák, hét közben csak kenyéren élek. Eddig naponta kétszer ettem, de olyan kevéssé önmegtagadó az életem, olyan keveset szenvedek, hogy tegnap elhatároztam, naponta csak egyszer eszem, amint azt olyan hosszú ideig a trappistáknál tettem. Úgy gondolom, helyesen teszem, amikor vállalom ezt a kis semmiséget a jó Istenért. Nem hordom a vezeklőövet, s nincs is szándékomban, de ha tanácsolja, megteszem. Egyetlen vezeklésem az önostorozás.
Íme, gyónásaim főbb pontjai:
- langyosság (rosszul végzett imák és zsolozsmák, figyelmetlenül hallgatott szentmisék, napközben elfeledkezem Isten állandó jelenlétéről stb.),
- lanyhaság (lusta vagyok felkelni, amikor először felébredek, ahelyett, hogy azonnal felkelnék, ismét elalszom),
- torkosság (falánkságból túl sokat eszem),
- a szeretet hiánya (nem imádkozom eleget és elég buzgósággal felebarátaimért, nem mindenkiben látom Urunkat; szeretetellenes gondolataim vannak, szigorúan ítélkezem),
- gőgös vagyok, nagyra tartom magam, túlságosan bízom magamban,
- nincs bennem elég bűnbánat a múlt és a jelen hibái miatt,
- nincs bennem elég hála Isten és az emberek iránt.
Íme, ezek a legfőbb hibáim. … Íme, életem leírása. Kérem, mondja meg, mit kell tennem. Mindenben engedelmeskedem.”[13]
Mindezt így konkretizálja magának: „Nem a Szentföldön kell élnem Názáret életét, hanem a legbetegebb lelkek, a legelhagyatottabb bárányok között. Ezt az isteni lakomát, amelynek most szolgája lettem, nem a testvéreknek, rokonoknak, gazdag szomszédoknak kell felkínálnom, hanem a sántáknak, a vakoknak, a legelhagyatottabb lelkeknek, akiknek nincsen papjuk. Marokkóban, amely tízmillió lakósával olyan nagy, mint Franciaország, egyetlen pap sincs. Az algériai Szaharában, amely hétszer-nyolcszor nagyobb Franciaországnál és jóval népesebb, mint hajdanában hittük, alig egy tucat misszionárius működik. Minthogy egyetlen nép sem tűnik számomra elhagyatottabbnak, mint ez, kértem és megkaptam Szahara tiszteletreméltó apostoli kormányzójától az engedélyt, hogy az algériai Szaharában letelepedhessek, hogy ott magányban, klauzúrában és csendben, kétkezi munkát végezve, szent szegénységben éljek egyedül vagy néhány pappal, Jézusban laikus testvérrel a nagyon szeretett názáreti Jézus rejtett életével megegyező életet.”[15]
Világos számára, hogy a Jézussal való bensőséges kapcsolat megéléséhez – a názáreti élethez – nem fizikailag kell a Szentföldön élni: Názáret a te számodra ott van, ahol olyan feltételeket találsz illetve teremtesz, mint amiben Jézus élt, és élni kíván ma is, veled. Názáret azonban akkor lesz az igazi, ha abban Jézus valóságosan is jelen van szentségi rejtőzködésében. Ezt a mélységet semmi sem múlja felül. Egyik imájában erről így tanúskodik:
„Jézusom, jelen vagy a legszentebb Oltáriszentségben. Itt vagy egy méterre tőlem a tabernákulumban! Tested, lelked, emberséged, istenséged, teljes léted itt van a maga kettős természetével. Milyen közel vagy, Istenem, Megváltóm, Jézusom, Testvérem, Jegyesem, nagyon szeretett Kedvesem! Még a Szent Szűzhöz sem voltál közelebb a kilenc hónap alatt, amikor méhében hordozott, mint amilyen közel vagy hozzám, amikor a szentáldozásban a nyelvemre jössz. A betlehemi barlangban, a názáreti házban, az Egyiptomba való menekülés alatt, az isteni család életének bármely percében sem voltál közelebb a Szent Szűzhöz és Szent Józsefhez, mint amilyen közel vagy hozzám most és oly sokszor ebben a tabernákulumban! Szent Magdolna Betániában a lábaidnál ülve nem volt közelebb Hozzád, mint én itt, az oltár előtt! Apostolaidhoz sem voltál közelebb körükben ülve, mint amilyen közel vagy most hozzám Istenem! Mily boldog is vagyok! … Ha a cellámban maradnék, amikor az Oltáriszentség előtt lehetnék, ez olyan volna, mintha Szent Magdolna – amikor Te Betániában voltál – magadra hagyott volna azért, hogy szobájában egyedül rád gondoljon.
Megcsókolni azokat a helyeket, amelyeket földi életedben megszenteltél, a Getszemáni kert és a Kálvária köveit, a keresztút földjét, a Galileai tenger hullámait, ez jó és jámbor dolog, Istenem, de ha ezeket a Te tabernákulumoddal szemben előnyben részesíteném, az annyit jelentene, hogy elhagynám a mellettem lévő élő Jézust, egyedül hagynám Őt és elmennék, hogy halott köveket tiszteljek, ahol Ő már nincs jelen. Ez azt jelentené, hogy elhagyom azt a szobát, ahol Ő tartózkodik, elhagyom isteni társaságát, hogy megcsókoljam egy szoba padlóját, ahol Ő már nincs többé. Elhagyni a tabernákulumot, hogy szobrokat tiszteljek, azt jelentené, hogy elhagyom a mellettem lévő élő Jézust, és egy másik szobába megyek, hogy az arcképét köszöntsem.
Mindenhol, ahol jelen van a Szentostya, ott van az élő Isten, ott van Megváltód olyan valóságosan, mint amikor Galileában és Júdeában élt és beszélt, és amilyen valóságosan most a mennyben van.
Most így szól hozzám: Soha ne mulassz el egyetlen áldozást se a magad hibájából! Egy áldozás több mint az élet, több mint a világmindenség: maga Isten. Én vagyok az, Jézus! Szerethetsz-e bármit is jobban nálam? Ha csak egy kicsit is szeretsz, képes vagy-e arra, hogy önként lemondj arról a kegyelemről, amelyet azzal adok neked, hogy beléd költözöm? Szeress minden képességeddel és szíved teljes egyszerűségében!”[17]
Volt trappista elöljárójának, Guérin atyának 1902-ben így írja le napirendjét: „Reggel 4-kor kelek (amikor meghallom az ébresztőóra csörgését – s ez nem mindig történik meg), elimádkozom az Úrangyalát, a Veni Creatort, a Prímát és a Tertiát, misét mondok és hálaadást tartok. Hatkor eszem néhány szem datolyát és fügét, majd elvégzem a vezeklést. Utána mindjárt egy óra szentségimádást tartok. Ezután fizikai munka következik egészen 11-ig, 11-kor Sexta és Nona, rövid elmélkedés, részleges lelkiismeretvizsgálat fél 12-ig. Ebéd, Úrangyala, Veni Creator (ez utóbbit énekelni szoktam – jót nevetne, ha hallaná! Akaratlanul is valami új dallamot találtam ki).
A délután egészen az Istené, az Eucharisztiáé, kivéve egy órát, amit a szükséges beszélgetések töltenek ki a konyhában, a sekrestyében. Takarítás, alamizsnálkodás. Fél 1-től fél 2-ig imádás, aztán keresztút, néhány szóbeli ima, egy fejezet az Ó- és Újszövetségből, Krisztus követéséből, néhány oldal valami lelki írótól (Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János, Aranyszájú Szent János állandóan műsoron vannak), ez fél 2-től 2-ig. 3-ig elmélkedés az Evangéliumról, fél 4-ig erkölcsteológia vagy dogmatika. Ebben az időben szoktam foglalkozni egy 15 év körüli néger fiúval, aki két hete nálam van, és kifejezte megtérési szándékát. Fél 4-től fél 6-ig imádás. A munka befejeződött, nincs más dolgom, mint Jézust nézni. Ez az óra tele van édes nyugalommal. Fél 6-kor Vesperás, 6-kor vacsora. Paul, a 15 éves fiú és a kis Abdjesu este velem esznek, az udvaron ülünk egy gyékényszőnyegen. Ők fél 11-kor szoktak ebédelni, mialatt én az Evangéliumból vagy a katekizmusból olvasok fel nekik. Háromkor uzsonnáznak, ekkor a jó Istenről beszélek nekik, vagy valami szent történetet olvasok fel. Ők mindjárt a szentmise után reggeliznek.
Este 7-kor néhány katonának magyarázom az Evangéliumot, ezt ima követi, szentségi áldás, Úrangyala, Veni Creator. Miután a katonák elköszöntek, a szabad levegőn kicsit beszélgetünk a gyerekekkel. Utána elmennek aludni. Magam elimádkozom a rózsafűzért, a Kompletóriumot. Fél 9-kor én is lefekszem.
Éjfélkor, ha meghallom az ébresztőórát, felkelek, eléneklem a Veni Creatort, elimádkozom a Matutínumot és a Laudest. Ezek igen drága pillanatok! Jézussal kettesben, a Szahara mély csendjében: ez az édeskettes a legnagyobb boldogság! Egy órakor ismét lefekszem. Amint látja, szükségem van elegendő alvásra. Kielégítően étkezem; de Bondy unokanővérem 10 frankot küld havonta azzal a feltétellel, hogy azt saját étkezésemre kell fordítanom. Elfogadtam az adományt és a feltételt. Az étlapom kb. így fest: délben couscous vagy kenyér és konzervtej; este kenyér és kávé. Mindig jól érzem magam. Egyszer volt valami kis lázam 4-5 napig. Azonnal jött a segítség: az orvos-őrnagy gyógyszerekkel és tanácsokkal; a tisztek kecsketejet küldtek, lekvárt, kávét, teát meg nem is tudom, még mit... Hálás voltam és igen meghatódott.”Az Úr szavát hallja lelkében: „Gondolj arra, hogy vértanúként kell meghalnod, megfosztva mindentől, elterülve a földön mezítelenül, felismerhetetlenül, vértől és sebektől borítva, erőszakos és fájdalmas halál áldozataként. Kívánd, hogy ez még ma beteljesedjék! Hogy megadjam neked ezt a végtelen kegyelmet, légy hűséges a virrasztásban és a kereszthordozásban. Vedd fontolóra, hogy egész életednek ebbe a halálba kell torkollnia, és lásd, hogy a dolognak mennyire nincs jelentőségük! Gondolj gyakran erre a halálra, hogy felkészülhess rá, és valódi értékük szerint ítéld meg a dolgokat.” Mindennapos elhatározása: „Úgy élj ma, mintha este vértanúhalált kellene halnod!”Testvérének írja, s kéri, erre az Istennel való közösségtudatra nevelje gyermekeit: „Isten bennünk, lelkünk mélyén, mindig-mindig itt van. Meghallgat minket és kér minket, hogy egy kicsit társalogjunk Vele. Szoktasd rá a gyermekeidet, hogy lelkük isteni vendégével beszélgessenek. Gyakran emlékeztesd őket arra, hogy számunkra, keresztények számára nem létezik magány.” „Öleljem át a megvettetést, a szegénységet, az elhagyatottságot, az alázatot, a magányt, a szenvedést. Ne törődjek az emberi nagysággal, megbecsüléssel! Ha magam miatt elbátortalanodok, gondoljak a megdicsőült Jézusra, aki mindörökre az Atya jobbján ül – és ujjongjak örömömben! Soha ne veszítsek el egyetlen pillanatot sem, amit az Oltáriszentség előtt tölthetek, bármilyen erkölcsi, fizikai nehézséggel, szenvedéssel vagy veszéllyel kell is ezért szembenéznem. A világ Ura mellett, aki a tabernákulumban rejtezik, semmi az egész világegyetem! Legyek alázatos gondolataimban, szavaimban és tetteimben... Ne szeressem se a megbecsülést, se a megvetést. Amikor az ember szeret, utánozza a szeretett Lényt. Jézus szelíd volt és alázatos szívű... Ragaszkodnom kell-e ahhoz, hogy Názáretben maradjak? Nem, sem ehhez, sem máshoz. Csak egy valamihez kell feltétel nélkül ragaszkodnom: Isten akaratához. Egyedül Istenhez.”„Habozás nélkül kérnünk kell azokat a beosztásokat, ahol nagyobb a veszély, az áldozat, az önfeláldozás. A megbecsülést hagyjuk annak, aki ezt akarja, de a veszélyt, a nehézséget kérjük mindig magunknak. Ez olyan alapelv, melyhez egész életünkben hűségesnek kell lenni, egyszerűen, nem töprengve azon sem, becsúszik-e viselkedésünkbe gőg – ez a kötelességünk, tegyük meg, és kérjük Kedvesünket, hogy teljes alázattal tehessük, Isten és felebarátaink iránti igaz szeretetből.”„Nem tudom, hogy lehetséges-e, hogy valaki, aki téged, Istenem szegénynek lát, ő maga szívesen legyen gazdag. … Gazdagnak lenni a magam kényelmére, boldogan élni javaimból – zavarba ejt, amikor te szegény voltál.”„Óhajtsam, szeressem, legyek boldog, ha szenvedhetek a hidegtől, a melegtől vagy bármitől: így nagyobb áldozatot ajánlhatok föl Istennek, jobban egyesülhetek Jézussal. Minél inkább hiányt szenvedek valamiben, annál hasonlóbb leszek a megfeszített Jézushoz. Minél jobban ragaszkodom a kereszthez, annál inkább átölelem a reá szegzett Jézust. Minden kereszt nyereség, mert minden kereszt Jézussal egyesít. … Ne annak örüljünk, ha birtoklunk valamit, hanem annak, ha hiányunk van valamiben, ha nélkülözünk, mert akkor Jézus keresztje és szegénysége az enyém, és ez a legnagyobb jó, amit a föld adhat.”„Felmérhetetlenek a szegények javai: a szegénynek, akinek semmije sincs, semmit sem szeret itt a földön, teljesen szabad a lelke. Minden mindegy neki, bárhová küldik. Sehol sincs semmije, és sehol sem akar semmit. Mindenütt megtalálja azt, akitől mindent vár, Istent. Milyen szabad, milyen könnyű a lélek, hogy az ég felé szállhasson! Szárnyalását semmi sem gátolja. Gondolatai minden földi köteléktől megszabadulva tisztán szállnak az ég felé! Akár anyagi, akár más súlyos gondok terhelik is – mert az apró dolgok, a legapróbbak is épp úgy megzavarnak minket, mint a súlyosak –, mily kevéssé zavarják meg imáit, és mily kevéssé vonják el gondolatait az elmélkedő imától! A szabad lélek mentes mindezektől.
Ebben a lelki szegénységben minden anyagi dolog teljesen közömbössé válik. Az ember szakít mindennel, lerombol mindent. A lelki szegénység nem enged semmiféle kötődést semmi múlandóhoz, teljesen kiüresíti a szívét. Egyedül Isten számára tartja fönn. Ekkor Isten betölti, egyedül Ő uralkodik benne, egészen lefoglalja, és a lélekbe helyezi minden ember iránti szeretetét. A szív már nem ismer mást, nincs benne más, csak ez a két szeretet. Minden egyéb megszűnt létezni számára, úgy él itt a földön, mintha nem itt élne. Szemléli az egyedül szükségest, az egyetlen Létezőt, és közbenjár azokért, akiket Isten Szíve szeretni akar.” „Át kell mennünk a sivatagon és ott kell tartózkodnunk egy ideig, hogy befogadjuk Isten kegyelmét. Ott üresedik ki az ember, ott vet ki magából mindent, ami nem Isten, hogy minden helyet egyedül az Istennek hagyjon. Szüksége van a léleknek erre a csendre, erre az összeszedettségre, arra, hogy elfelejtsen minden teremtett lényt. Ebben a környezetben hozza létre benne Isten a maga uralmát, és alakítja ki a belső életet, a vele való bensőséges kapcsolatot, a lélek párbeszédét Istennel, hitben, reményben és szeretetben. Később a lélek pontosan olyan mértékben hoz gyümölcsöt, amilyen mértékben ez a belső ember kialakult benne. … A magányban, az egyedül Istennel eltöltött életben, mély összeszedettségben, amikor a lélek minden teremtett dologról megfeledkezik, akkor Isten is teljesen odaadja magát annak, aki így teljesen neki adja magát.”A szenvedés értelmét az eljövendő szeretet arányában így látja: „Ádám bűne óta az ember anyagi vagy lelki téren itt a földön semmi jót nem tehet, csak jótetteivel arányos szenvedés árán. Mivel a lelki javak sokkal magasabb rendűek, mivel Isten szeretete a legfőbb jó, ezért nem vásárolható meg, csak fájdalmas szenvedések árán. Annál élesebb a fájdalom, minél magasabb rendű a jó, amelyre törekszünk. A belső sötétség és fájdalom, amelyet a lélek az isteni szeretet bensőséges életében elszenved, már önmagában is elég gyötrő ahhoz, hogy váltságdíjul, fizetőeszközül szolgáljon – ha szabad azt mondanom – az isteni szeretet, a legfőbb jó megvásárlására. Ez az oka annak, hogy csak sötétség és belső szenvedések árán vagyunk képesek eljutni Isten szeretetére, és ezek a szenvedések arányosak a szeretetnek azzal a fokával, amelyre el fogunk jutni.”Jézus teljes szegénységet, kiüresítettséget és a megvettetés vállalását kéri Károly testvértől: „Légy nagyon tudatlan az emberek szemében, de nagyon jártas az isteni tudományban a tabernákulum előtt! Én mérhetetlenül kicsi és megvetett voltam. Keresd, kérd és szeresd a legmegalázóbb foglalkozásokat! Hordj trágyát, áss, végezz el minden alantas és közönséges munkát! Minél kisebb leszel így, annál jobban fogsz hasonlítani rám. Ha bolondnak tartanak, annál jobb! Különösképpen is köszönd meg nekem! Bolondnak tartottak engem is! Így hasonlítasz rám, ezáltal önmagammal ajándékozlak meg. Kövekkel dobálnak, kigúnyolnak, szidalmaznak az utcán? Annál jobb! Köszönd meg! Végtelen kegyelem ez, amelyet neked adok. Nem tették-e velem is ugyanezt? Mily boldognak kell lenned, hogy hasonlóvá válhatsz hozzám!”Nikomédiai Szent Júliána vértanúságán elmélkedve fogalmazza meg: „A szentek Istenért oly nagy kínázásokat szenvedtek el, és én ne állnék ellen ily csekély kísértéseknek?”Remeteségét Beni-Abbèsban, a marokkói határ közelében alakítja ki, azzal a szándékkal, hogy vendégül láthassa az utazókat, a karavánokat, mert mindenkinek mindene akar lenni. Éjjel-nappal nyitott ajtajával azt hirdeti, hogy Krisztus itt maradt közöttünk, és szüntelenül elérhető minden ember számára. Az az álma, hogy az otthona találkozóhellyé alakuljon a különböző társadalmi és vallási rétegek számára; különösképpen a hajléktalanok, a magányosok és a legelhagyatottabb emberek számára nyitja meg szívét és a kunyhóját. Egyszemélyes „testvériségét” olyan helynek tekinti, ami názáreti házként fogad be mindenkit, leginkább a kisemmizetteket. „Keresztényt, muszlimot, zsidót és bálványimádót, egyszóval minden lakost rá akarok szoktatni, hogy egyetemes testvérüket lássák bennem. Kezdik a házat „testvériség”-nek nevezni, s ez igen boldoggá tesz. … A szegény katonák mindig hozzám jönnek. A rabszolgák megtöltik a kis házat, ami nekik épült. Mindennap akad vendég, aki itt akar vacsorázni, aludni és ebédelni.”[31]
Mélységes fájdalmat okoz neki a rabszolgaság, és ezért a lehetetlent is megpróbálja, hogy felszabadíttassa őket. Felkeresi az illetékes tábornokot, egyházi elöljáróihoz fordul segítségért, helyi és külföldi társadalmi fórumok elé veszi a rabszolgaság súlyos kérdését.
- Nem csak a „testvériség” házában, hanem missziós útjain is arra törekszik, hogy felkeltse a pogányok érdeklődését Jézus Krisztus iránt. Úgy látja, hogy a szeretet fogja „megpuhítani” a kemény szíveket. „Hogy megszerettessük magunkat, annak az a legjobb módja, hogy mi magunk szeretünk. Akit szeretnek, annak követik példáját, meghallgatják szavát, megfogadják tanácsait, elhiszik állításait és elfogadják hitét. Ennek a jóságnak mindenkit át kell ölelnie. Elsősorban környezetünket, de a hitetleneket is. Oly sok fogyatékosság, előítélet, eltérő szokás, olykor oly nagy gyűlölet és megvetés tartja őket tőlünk távol, hogy – ha valami jót akarunk tenni lelküknek – azzal kell kezdenünk, hogy eléjük megyünk és jók vagyunk hozzájuk. Isten, hogy üdvözítsen minket, eljött hozzánk, elvegyült közöttünk, megtestesülésétől mennybemeneteléig a legcsaládiasabb és legszorosabb kapcsolatban élt velünk. Így kell tennünk nekünk is, amikor a lelkek üdvösségéért dolgozunk: el kell mennünk hozzájuk, el kell vegyülnünk közöttük, családias és szoros kapcsolatban kell élnünk velük. Ezt kell tennünk minden lélekért, akiknek megtéréséért Isten akarata szerint dolgoznunk kell, főképp a hitetlenekért.”[33]
Szeretete tehát nem teszi vakká – jóllehet értékeli a muzulmánok állandó isteni jelenlétben élését, megfogalmazza: „Világosan láttam, hogy az iszlámnak nincs isteni alapja.”[35] (És itt gondolhatunk Mahatma Gandhi tapasztalatára is, aki azért nem lett keresztény, mert megriadt a keresztények tetteitől.)
Napjainkban égető kérdéssé vált Európa számára az iszlám térhódítása. Klaus von Stosch, a Paderborni Egyetem professzorának 2018-ban kiadott könyve előszavában Puskás Attila dogmatika professzor írja: „A szerző nem törekszik a kereszténység és az iszlám közötti hasonlóságok kidomborítására. Éppen ellenkezőleg, sok esetben úgy véli, hogy a különbségek fontosabbak és tanulságosabbak, mint a kierőszakolt hasonlóságok. Az eltérésekre még akkor is hangsúlyt helyez, amikor tudóstól szokatlan módon személyes tapasztalatait osztja meg (például a böjt vagy a zarándoklás kapcsán). És azt sem hallgatja el, mely pontokon kell változnia a muszlim teológiának ahhoz, hogy teljes értékű párbeszédpartnere lehessen a nyugati kereszténységnek.”[37]
Apostolkodásának módszere a konkrét személy ismeretében más és más: „Van, akinek egy szót sem szólok soha Istenről vagy a vallásról, de türelmes vagyok, ahogy Isten türelmes; jó, amint Isten jó; gyengéd és imádkozó testvér. Másokkal annyit beszélek Istenről, amennyit be tudnak fogadni.”[39] És ezzel a nézetével 50 évvel előzi meg a II. Vatikáni Zsinatot.
A Zsinat számít minden hívő helytállására, minden megkereszteltnek ki kell venni a részét Isten Országa építésében, és kimondja, hogy mindenki meg van híva az életszentségre.[41] Pál apostol ezzel a házaspárral alkotja a korintusi egyház számára azt a bázist, ami a leendő keresztény közösség alapja lesz (vö. ApCsel 19,26). Ők a szeretet hírnökei, tanúságtevői és megélői a meghívottak számára. Károly testvér ilyen kisközösségekben gondolkodik, akik sugározzák az isteni szeretetet, és feltárják az Evangélium üzenetét azok előtt, akik még nem jutottak el az Igazság ismeretére.
- Missziós tervei igen messzire nyúlnak, de prófétikusnak is mondható a meglátása: oda kell menni a muszlimok közé, és türelmes ütemben, fokozatosan kell nekik beszélni Isten jóságáról. Kár, hogy az ő korában nem volt erre érzéke és bátorsága az Egyháznak. „Már régóta foglalkoztat a sok hitetlen, főleg a muszlimok lelki elhagyatottságának gondolata. Ugyanakkor látom, hogy az anyagi javak szeretete és a hiúság mennyire elárasztja a keresztény népeket. Lelkigyakorlatom során lejegyeztem egy katolikus társaság tervét. Ennek hármas célja, hogy visszavezesse a keresztényeket az evangéliumi életre; kifejlessze bennük az Oltáriszentség iránti szeretetet; és végül hatékony mozgalmat támasszon köztük a hitetlenek megtérítésére.
Nemcsak adományok adásával kell dolgozni a hitetlenek megtérésén, hanem inkább azzal, hogy ösztönözzük a közöttük való letelepedést. Hogy a legkülönbözőbb állapotú kiváló keresztények, akik mind arra hivatottak, hogy értékes támaszai legyenek a misszionáriusoknak, példájukkal, jóságukkal, kapcsolataikkal vonzóvá tegyék a hitetlenek előtt a hitet, és olyan lelki központok legyenek, amelyekhez egyenként megtérésük mértéke szerint szívesen csatlakoznának a hitetlenek. … A világban élő jó keresztények révén a testvériség bizonyos fajta laikus misszionáriusokat fog kitermelni, és arra fogja késztetni őket, hogy az anyaországot elhagyva a legelveszettebb juhok között laikus misszionáriusként megmutassák, hogy a katolikus népnek mennyire fontos kötelessége, hogy megtérítse őket, és mennyire szép és keresztény dolog életünket értük szentelni.
A se nem pap, se nem szerzetes laikus testvérek gyakran többet tehetnek a hitetlenek megtéréséért, mint a papok, mivel sokkal könnyebben megszólíthatják őket, barátságot köthetnek velük, elvegyülhetnek közöttük, kapcsolatot teremthetnek velük. De a papok és a szerzetesek bizalmatlanságot ébresztenek bennük. … Ezzel szemben azok, akik a világban élnek, nagyon könnyen szorosabb kapcsolatba kerülhetnek a hitetlenekkel. A lelkükből fakadó szeretet, jóság és szelídség segítségével igaz barátságokat köthetnek velük, amelyek megnyitják számukra az egyébként legzárkózottabb családok otthonának kapuit is. … Bizalmukat, szeretetüket, meghitt barátságukat elnyerve képessé teszik őket a keresztény erkölcs megismerésére és befogadására.
A keresztény országok hívőire hárul a hitetlenek evangelizálásának kötelessége. E súlyos és sürgető kötelesség teljesítésével szembeni minden késedelem, minden közöny olyan felelősséget jelent, amelyből mindenkinek kijut a maga arányos része. … A hitetlen népek evangelizációja a XX. században – jobban, mint valaha – szigorú kötelessége lett a keresztény népnek. Régebben lehettek okok, amelyek mentségül szolgáltak az evangelizáció késlekedésére. De ezek ma már nem léteznek, a földkerekség minden pontján, ahol hitetlenek élnek, van kapcsolat köztük és az európaiak között, és ha egy misszionárius el akar menni valahová, megteheti. …
A hitetlenek megtérítése gyakran nagyon nehéz. Főleg akkor, ha a helyi kormányzat akadályokat gördít, és ellenzi a katolikus vallást. Ez semmiképp se bátortalanítson el, ellenkezőleg inkább buzgóbb munkára kell hogy serkentsen minket, mert az akadályok megmutatják, hogy a siker nagyobb erőfeszítéseket kíván. Bármilyenek is legyenek a hitetlenek, nem keményebb diók ők, nem nehezebb megtéríteni őket, mint a rómaiakat és a kereszténység első századainak barbárjait. Országuk kormányának ellenállása – bármennyire is szemben áll az egyházzal – nem erősebb Néró és utódai ellenállásánál. Bárcsak lenne a laikus testvérekben akkora buzgóság a lelkekért, akkora erény, mint az első századok keresztényeiben, és akkor ugyanazokat a műveket fogják véghezvinni. Keresztes Szent János mondása lebegjen szüntelenül szemünk előtt: „A munkát nem szabad gyöngeségeinkhez mérni, hanem az erőfeszítéseinket kell a munkához szabni.” Ha súlyosak a nehézségeink, igyekezzünk annál inkább munkához látni, és annál inkább sokszorozzuk meg erőfeszítéseinket!”Károly testvér – bár álmodozónak tűnik – látja a realitást, de nem másokban keresi a hibát, hanem bennünk, a lanyha keresztényekben. Nincs kóros ellenségképe, a bajt magunknak okozzuk. De minden okunk megvan, hogy bizakodók legyünk, hiszen Jézus győzelmet ígért azoknak, akik Vele tartanak. Ellenségek? Azok is csak a győzelmünket tudják előkészíteni! Ha ezt a gondolatmenetet kortársaink ismernék, kevesebb beteg ember lenne, s kevesebben éreznék magukat örök vesztesnek. Egy paptestvérének írja e biztató sorokat: „Ne csodálkozzék a jelen viharain, Péter bárkája sokkal nagyobbakat is látott! Gondoljon arra az estére, amikor Szent Péter és Szent Pál vértanúhalált szenvedett! Mennyire úgy tűnt Rómában a kis keresztény közösség számára, hogy minden elveszett. Az első keresztények nem veszítették el bátorságukat. Előttünk, akiknek hitük megerősítésére ott van az egyház életének tizennyolc százada, milyen kicsinyeknek is tűnhetnek a pokol erőfeszítései, amelyekről Jézus azt mondta: nem diadalmaskodnak. Sem a zsidók, sem a szabadkőművesek nem akadályozhatják meg Jézus tanítványait, hogy folytassák az apostolok munkáját: ha rendelkeznek azok erényeivel, akkor rendelkezni fognak azok sikereivel is. Nekünk is, akárcsak nekik Jézus áldását adva ezt mondja: „Menjetek és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Mi is mindenre képesek vagyunk abban, aki megerősít minket: Jézus legyőzte a világot. Akárcsak neki, nekünk is mindig meglesz a keresztünk: mint őt, minket is mindig üldözni fognak; mint Ő, valóban mi is mindig győzedelmeskedünk, mégpedig a kegyelemhez való hűségünk mértékében, amennyire élni és cselekedni hagyjuk őt önmagunkban és rajtunk keresztül. Mi a Mindenhatóval vagyunk, és ellenségeinknek csak annyi hatalma van fölöttünk, amennyit Ő ad, hogy minket próbára tegyen, megszenteljen, azért, hogy Egyházának és választottainak egyedül igaz és örökkévaló lelki győzelmeket vívjunk ki.
De térjünk vissza az evangéliumhoz; ha nem élünk az evangéliumból, Jézus nem él bennünk! Térjünk vissza a szegénységhez, a keresztény egyszerűséghez! Tizenkilenc Franciaországon kívül töltött év után, ami a néhány ott töltött nap alatt leginkább megdöbbentett, az a társadalom minden osztályában, főleg a kevésbé tehetős osztályokban, sőt még a katolikus családokban is tapasztalt jelenség: a költséges haszontalanságok kedvelése és megszokása. Ez nagy felületességgel, világi és léha szórakozással járt együtt, amely nagyon is helytelen a nehéz időkben, az üldözések idején, és a keresztény élettel egyáltalán nem egyeztethető össze. A veszély mibennünk van, és nem ellenségeinkben. Ellenségeink csak győzelmekhez segíthetnek bennünket. A rosszat csak saját magunktól kaphatjuk. Visszatérni az evangéliumhoz, ez az orvosság.”Szíve tele szeretettel, és mindent elkövet, hogy a hozzá betérő a testvért lássa benne. De a pusztító szárazság, az éhezés megterheli az emberi kapcsolatokat. Kiéleződnek az érdekellentétek, és az emberek ellenségként tekintenek egymásra, egyre gyakoribbá válik a fosztogatás. Károly testvér reálisan látja: a szeretet nem támogathatja a bűnözést! Szomorúan mondja ki: „Mérhetetlen az erkölcsi nyomor: végzetes durvaság, szívtelenség, nincs semmi jóérzés a másik iránt, véget nem érő lopások, gazemberségek, mikor csak alkalom kínálkozik rá, az erőszak az erkölcsük. … Szigorú büntetésekkel kell elejét venni, hogy a ma még ártalmatlan tolvajok csapatokba verődjenek, és végleg rablókká váljanak.”[45] A legsúlyosabb bűncselekmények közé sorolja – melyeket abszolút szigorúsággal kell megfékezni – a szökést, az ellenséggel való lepaktálást és a hozzájuk átpártolást. Mert a bűn nem támogatható, és nem nézhetjük tétlenül – sem Jézus korában, sem a XX. század elején, sem napjainkban. Károly testvér így mondja: „Nincs jogunk ahhoz, hogy alvó őrszemek, néma kutyák legyünk.”„Azt hiszem, nincs az Evangéliumnak olyan mondata, amely mélyebb hatással lett volna rám és jobban átalakította volna az életemet, mint ez: ’Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.’ (Mt 25,40)”[48] „Minden kereszténynek apostolnak kell lennie. Különösen testvért kell látnia minden emberben, Isten gyermekét. Minden kereszténynek nagyon szeretett testvérének kell tekintenie minden embert. Minden emberhez Jézus Szíve érzelmeivel kell fordulnia.”Aki érti Jézus szavait, és közösségben él Vele, az azt is tudja, hogy semmitől sincs oka félni. „A szeretetben nincs félelem. … Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben.” (1Jn 4,18) „Isten, aki végtelenül szeret minket, tudja, mi az, ami javunkra szolgál. Legyünk biztosak abban, hogy semmi olyan nem történhet velünk, ami ne az Ő dicsőségét, valamint ne a magunk és mások megszentelődését szolgálná! Legyünk tudatában, hogy Ő akarta, vagy engedte meg mindazt, ami bekövetkezik! Ezért ahelyett, hogy a félelem legcsekélyebb árnyéka vetődne is ránk, csak annyit kell mondanunk. „Bármi történjék is, áldott legyen az Isten!” Sose feledkezzünk meg erről a két igazságról: Jézus itt van velem, és minden Isten akaratából történik.”[51]
- Élet vagy halál: maradni az emberek közt az emberekért, vagy vágyakozni az Úrral való találkozás után? Pál apostol szavai jutnak eszünkbe: „Szívemből várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. Erről meggyőződve tudom is, hogy életben maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a hitben való növekedésetekre és örömötökre.” (Fil 1,20-25)
Károly testvér hasonlóképpen gondolkodik. 1902-ben arról ír a remélt közösség szabályzatában, milyen boldogan hagynák el a földi életet: „Ha üldöztetés, egy közeli vértanúság reménye, betegség, végül pedig a halál kopogtat az ajtón, bárcsak mint a tűz, újraéledne a beleoltódás utáni vágyunk, azért, hogy Jézust láthassuk, újraéledve, mint a tűz, melybe ha fát dobunk, magasabbra lángol, és jobban világít. Az üldöztetés, a betegség, a veszedelem számunkra annak az órának a hangja, mely minden óraütéskor örömtől remegtette meg Szent Teréz szívét: „Újra egy órával kevesebb választ el Jézustól!”, a hívás ez: „Íme, jön a Vőlegény.” Annak a reménye ez, hogy hamarosan örökre egyesülni fogunk Vele, hogy többé már nem bánthatjuk meg, hogy többé már nem okozhatunk nemtetszést Neki, hogy többé már nem szűnhetünk meg szeretni és imádni Őt. Azzal egyesülve, akit kizárólagosan szeretünk, aki egész életünk, minden vágyunk, minden javunk, minden szeretetünk.”[53]
Egy évvel később Károly testvér már magasabb szempontokhoz tudja igazítani vágyait, és ezt írja Mons. Guérinnek, a Szahara apostoli prefektusának: „Azt kérdezi tőlem, kész vagyok-e Béni-Abbèsen kívül máshová is elmenni, hogy terjesszem a szent evangéliumot? Kész vagyok elmenni akár a világ végére is, és akár az utolsó ítéletig élni. Ne higgye, hogy életvitelemen az a remény, hogy már most örülhetek a nagyon szeretett Kedves látásának, valamit is változtat. Nem, csak egyre vágyom: azt tenni, ami Neki a legjobban tetszik.”[55]
A 20. pont szándékos hiánya fejezze ki azt a befejezetlenséget, amit Károly testvér érzékelhetett (volna) életében.
A legjobb szándékkal keresi helyét, de a gyakori helyváltoztatásai nyugtalannak tüntetik fel. Átmeneti szállásként egy 2x3 méteres cellát készítenek neki. Egy év alatt 5000 km-t gyalogol. Amerre jár, mindenhol felkeresi a betegeket, a nyomorban élőket s ápolja őket. Mert vallja: „Életünkben azt az órát használtuk fel a legjobban, amelyben a legjobban szerettük Jézust.”[57]
És azt sem érzi mindig az ember, hogy szeretve van, pedig igen. „Minden nehéz: még az is, hogy elmondjam Jézusnak, hogy szeretem. Úgy kell kapaszkodnom hitem megéléséhez. Ha legalább érezném, hogy Jézus szeret! De Ő ezt soha nem mondja nekem.”[59]
Remetehelyén ő a közeli tuareg törzs orvosa, tanítója, papja. Nagyon szeretik, tisztelik, ragaszkodnak hozzá, de követője nem akad. Ez nagyon fáj neki, mert életcélját összeomlani véli: nem lesz folytatása annak az áldozatos krisztus-mintázásnak, amire meghívást kapott az Úrtól! De nem okol senkit, csak önmagát: „Egyedül vagyok. Hogy társaim legyenek, jobbá kell lennem, meg kell térnem, meg kell halnom...”[61] „Kitartóan kell dolgoznunk, csüggedés nélkül, nem feledve, hogy az önmagunkkal, a világgal és a sátánnal folytatott küzdelem a világ végezetéig fog tartani. Cselekedni, imádkozni, szenvedni – ez a mi három eszközünk.”[63] Napjaink siker-menedzserei bizonyára azt ajánlották volna neki, hogy reklámozza önmagát, illetve azt a lelkiséget, mely szerint él. Talán még Pál apostolt is idézték volna neki – „hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? (Róm 10,14) –, ezzel szemben Károly testvér azt vallja: „Nem levelek útján kell megismertetnem a Jézus Szent Szíve Kistestvéreit. Ahelyett, hogy ismertté tenném magam, el kell rejtőznöm, mint Jézus tette Názáretben. A Kistestvérek megalapításához nem arra van szükség, hogy ismertté tegyem magam, hanem arra, hogy megszentelődjek és Jézus Szíve Kistestvéreként éljek a lehető legtökéletesebb módon, kövessem a názáreti Jézust.”[65]
Kétszer hazamegy Franciaországba, hogy társakat toborozzon, de sikertelenül. Még csak szimpatizáns „háttér-támogató” csoport se áll melléje! Végül belenyugszik, eredménytelen a munkája, élete. „Én csak vetek, aratni más fog” – ismétli több levelében.
Nem veszti el a kedvét, mert érti az Úr szavát: „A remény, hogy egy napon az égben leszek lábaidnál, Uram, és a Szent Szűz, valamint a szentek társaságában láthatlak, szerethetlek, egy örökkévalóságon át birtokolhatlak anélkül, hogy valaha is valami, akárcsak egy pillanatra is elválaszthatna tőled, legfőbb javam, mindenem: micsoda látomás! Ó, ez valóban a béke látomása, az égi béke látomása! Nemcsak megengeded, hogy ez a remény, amely annyira önmagunk fölé emel, és oly mértékben fölülmúlja álmainkat, a miénk legyen, hanem kötelességünkké is teszed. Hozhattál volna ennél jóságosabb parancsot? Istenem, milyen jó is vagy! Erős horgonnyal jelképezik a reményt. Legyek akármilyen gyarló, akármilyen nagy bűnös is, remélnem kell, hogy a mennybe jutok.
Megtiltod nekem a reménytelenséget. Bármily hálátlan, lanyha, hitvány is vagyok, bármennyire is visszaélek kegyelmeddel, Istenem, kötelességemmé teszed, hogy reméljem: egy örökkévalóságon át szeretetben és szentségben a lábaidnál fogok élni!
Megtiltod, hogy gyarlóságaim láttán valaha is elcsüggedjek, és azt mondjam: ’Nem tudok továbbmenni, túl meredek az égbe vezető út, hátrálnom kell, vissza kell hullanom a lejtő aljára.’ Megtiltod, hogy újra meg újra elkövetett hibáim láttán – melyek bocsánatát naponta kérem tőled, s melyekbe szüntelenül visszaesem – azt mondjam magamnak: ’Sohasem tudok megjavulni, nem nekem való a szentség, mi lehet a közös az égben és bennem? Túlságosan méltatlan vagyok rá, hogy odakerüljek.’
Megtiltod, hogy végtelen kegyelmed és mostani életem teljes méltatlansága láttán azt mondjam: ’Túl sok kegyelmeddel éltem vissza, szentnek kellene lennem, mégis bűnös vagyok. Nem tudok megjavulni, túl nehéz az nekem; csak nyomorult és gőgös ember vagyok. Mindazok ellenére, amit Isten tett értem, nincs bennem semmi jó: sohasem kerülök a mennybe.’ Azt akarod, hogy mindezek ellenére reméljem: mindig kapok elegendő kegyelmet ahhoz, hogy megtérjek és elnyerjem az égi dicsőséget.
Mi lehet a közös az égben és bennem, a tökéletességben és az én gyarlóságomban? A Te szíved, Uram, Jézus, a Te szíved köti össze e két alapvetően különböző dolgot. Az Atya szeretete, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Mindig remélnem kell: ezt parancsolod nekem. És mindig hinnem kell szeretetedben, amelyet oly sokszor megígértél nekem, és hinnem kell mindenhatóságodban. Igen, ha megfontolom, mit tettél értem, határtalanul bíznom kell szeretetedben. Bármilyen hálátlannak és méltatlannak is érzem magam, mindig biztos vagyok abban, hogy úgy fogadsz, mint az apa tékozló fiát, hogy szüntelenül szólítasz, hívsz és segítséget is adsz ahhoz, hogy lábaidhoz jöhessek.”[67]
„Uram, bátorságra van szükségem az emberekkel, fenyegetéseikkel, kísértéseikkel, üldözéseikkel és hízelgéseikkel szemben. Bátorság kell a gonosszal szemben, és bátorság a jókkal szemben. Bátorság kell a rossz bánásmóddal és a kényeztetéssel szemben; bátorság kell ahhoz, hogy szándékom mellett kitartsak, mindig és mindenütt helyt álljak; bátorság ahhoz, hogy hű katonaként a gúnyolódást, ellenkezést, ütést, sebeket és a halált elviseljem; bátorság ahhoz, hogy a jó szavak, a kegyek és dicséretek ajándékainak ellenálljak. Uram, Jézus Krisztus! Erősíts engem, és főleg adj bátorságot!”A világháború gyűlölködése eléri Afrikát is: a nagyhatalmak ellenségeskedései kapcsán fellángol az afrikai törzsek között az ellentét, s a marokkóiak betörnek a tuaregek közé. Károly testvér ismét reménykedik: hátha vértanú lehet! És valóban: egy áruló tuareg segítségével (akinek korábban gondját viselte) elfogják Károly testvért – aki most is menedéket nyújtott az üldözötteknek –, és egy 15 éves fiú, akire rábízzák a „fogoly” őrzését, félelemből, hogy talán észrevették a tuaregek, megöli.
Asztalán megtalálják az utolsó napok feljegyzését: „Istenem, bocsáss meg ellenségeimnek, add meg nekik az üdvösséget!”Alázat: utolsó hely, ismeretlenség – nincs társa, követője.
- Áldozat: másokért élés; vértanúság: a gyűlölet és a félelem golyója ölte meg.
- Rendalapítás: halála után azonnal fellendül az általa megélt lelkiség: 1967-re 250 fraternitásban élnek a Jézus Kistestvérei és Kisnővérei. Az elhalt búzaszem meghozta bőséges termését (vö. Jn 12,24).
Élete tanulságai:
- Jézus szenvedélyes szeretete vezeti arra, hogy örömmel fogadja a kudarcot.
- Egyszerű, szolgálatkész és mindenkit szeret. Őszinte, szívbéli barátsággal vállal sorsközösséget a legnehezebb sorsú emberekkel.
- Bízzunk a Gondviselésben, akkor is, ha valami emberileg kilátástalan! Tudnom kell, hogy nem az én kezemben van a sorsom, hanem az Övében, aki úr mindenekfelett.
- Minden felesleges dolgot, ami a megosztottság veszélyét hordozza, el kell utasítani magunktól. Túlbonyolított világunkban semmi sem kaphat akkora figyelmet részünkről, hogy az elhomályosíthassa Jézus Krisztust, s hogy Őrá ne maradjon időnk.
- 5.Boldogságát semmi sem korlátozza: „Boldog vagyok, leginkább azért, mert Isten végtelenül boldog. Számomra minden elvész abban a boldogságban, hogy Isten tényleg Isten.”Károly testvér az ellentétekben megnyilvánuló egység ragyogó példája: a benne élő Szentség révén felülemelkedik minden gyarlóságán. Tettei messze felülmúlják alapvető emberi természetét.
- Remeteként egyszerre van jelen a látható és a láthatatlan világ valóságában: imádságos élete, az Oltáriszentség előtt léte a rejtőzködő isteni jelenlétbe emeli; nyitott ajtaja, a testvériség vágya és mindenki befogadása a tapintható világ iránti realitását tükrözi.
- Megtérése után élete minden percét az Istennek szenteli, és emberileg úgy látszik, mégsem teljesül leghőbb vágya, hogy társai legyenek, akik az Úr szentségi jelenlétében élnek és a pogányok megtérítésén fáradoznak. Nyilván ez az Úr akarata, mégis elvárja Károly testvértől, hogy még erről is mondjon le. És megteszi.
- 4.„Nem nagyszerű hangszeren játszik, hanem valami olyan kis rejtett hangszerecskén, ami soha nem muzsikál szólót, s mégis alátámasztja a dallamot.”A szentekben Krisztus arcát keressük. Károly testvér halála előtt két hónappal – talán tudtán kívül – így fogalmazza meg a Krisztusba fonódó áldozatát: „Szükség van olyanra, akinek Jézushoz hasonlóan az emberek üdvössége az életműve.”[73]
Istenem, bűneim – remélem – ugyanannyira nem tudatosak, miként Charles testvér se ellened akart lépni tudatlansága idején. De tőle tanulva akarok tudatosan engesztelést nyújtani Neked: egész életemet Neked ajánlva! Add, hogy a szentség vétele által eljussak a teljes bizonyosságra: hogy Te – a rejtőző Isten – vagy az élet egyedüli értelme!
Add, hogy azok, akik ma a világ túlhajtott eseményeiben keresik boldogságukat, és kiégnek a tartalmatlanság miatt, észrevegyék Názáret csendjének békességét, az egyszerűség értékét, és a Rád hagyatkozás nagyszerűségét. Mutasd meg, Uram, ennek a világnak, hogy egyedül Benned teljesül be a szív vágyódása. Amen.
EL TUDNÁD KÉPZELNI ÉLETEDET ÚGY, HOGY…
- Jézus iránti szeretetből – mivel Ő az utolsó helyet elfoglalta – te mellette foglalsz helyet?
- Munkád sikertelenségbe fullad, legjobb elképzeléseid is kudarcot vallanak, és te mégsem keseredsz el, mert tudod, hogy mindezt az Úrnak tetted, Ő pedig veled van?
- Örömmel lemondasz a földi visszajelzésekről, emberi értékelésekről, abban a bizonyosságban, hogy az Úr jutalma nem marad el, és igazi értéke csak annak van?
… VAGY CSAK ÍGY TUDOD ELKÉPZELNI? HÁT, AKKOR…
ajánlott irodalom
Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, SZIT, Bp. 1979. és Puskely Mária: Öröktől örökké, Kairosz Kiadó, Bp. 2008. 7-75. oldal
Charles de Foucauld: Isten a Szeretet, Új Ember Kiadó, Bp. 1999. 2007.
Boldog Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség, 2015.
René Bazin: A szahara szíve – Charles de Foucauld, SZIT, Bp. 1931.
Kurt Benesch: A sivatag szentje, Ecclesia, Bp. 1991.
Jean-François Six: Charles de Foucauld, Vigília, Bp. 1992.
Michel Lafon: Imádságban Charles de Foucauld-val tizenöt napon át, Új Ember, Bp. 2002.
Charles Lepetit: Párosan szép – Charles de Foucauld, Krónikás Bt. 2003.
Jean-François Six: Charles de Foucauld napjainkban, Vigília, Bp. 2004.
Marie-André: Krisztus a sivatagban – in: A XX. század konvertitái I., Ecclesia, Bp. 1986. 229-244. oldal
René Voillaume: Emberek között, Novi Sad, 1969. és Agapé, 2007.
Jézus Kistestvérei a világ szívében, (A testvériség levelei 1960-tól 2002-ig) Bp. 2008.
Szigeti László (Szerk.): Egy élet jelmondata: „Jézus – Szeretet” – in: Új Ember Kalendárium 2006. Bp. 48-52. oldal
Weibl Lipót (Szerk.): Ragyogtok, mint csillagok, Ecclesia, Bp. 2006. 342. oldal
F. Kodiyan: Conversion Trajectory of Charles de Foucauld, PMI Publ., Bangalore, 1998.
Christian Hermit in an Islamic World – A Muslim's View of Charles de Foucauld, Paulist Press, New York
Charles de Foucauld: Lettres à Henry de Castries, Paris, Grasset, 1938.
Beato Charles de Foucauld: Pensées et maximes, Paris, La Colombe, 1953.
Charles de Foucauld: Lettres et carnets, Paris, Seuil, 1966.
Charles de Foucauld: Carnet de Tamanrasset, Nouvelle Cité, Paris, 1986.
Charles de Foucauld: Carnet de Beni Abbes, Nouvelle Cité, Paris, 1993.
René Bazin: Charles de Foucauld, Paris, Plon, 1921.
Écrits Spirituels de Charles de Foucauld, ermite au Sahara, apôtre des touareg, Paris, 1951.
Charles de Foucauld intime, Paris, La Colombe, 1952.
Michel Carrouges: Charles de Foucauld, explorateur mystique, Paris, Cerf, 1954.
Père de Foucauld – Abbé Huvelin: Correspondance inédite, Tournai, Desclée de Brouwer, 1957.
Denise et Robert Barrat: Charles de Foucauld et la fraternité, Paris, Seuil, 1958.
Antoine Chatelard: La mort de Charles de Foucauld, Karthala, Paris, 2000.
Petite Soeur Annie de Jésus: Charles de Foucauld – Sur les pas de Jésus de Nazareth, Nouvelle Cité, Paris, 2001.
Maurice Bouvier: Le Christ de Charles de Foucauld, Desclée de Brouwer, Paris, 2004.
Jean-François Six – Pierre Sourisseau: Testament de Charles de Foucauld, Faillard, Paris, 2005.
Beato Charles de Foucauld: Contemplación – textos inéditos, Salamanca, Sígueme, 1969.
Beato Charles de Foucauld: Escritos esenciales, Santander, Sal Terrae, D.L. 2001.
Ludwig Kaufmann: Tres pioneros del futuro – cristianismo de mañana (Oscar Romero, Papa
Santo Juan XXIII., Beato Carlos de Foucauld), Madrid, Ediciones Paulinas, 1986.
Antonio García Rubio: Perlas en el desierto – evangelizar hoy con el latido del hermano
Carlos de Foucauld, Boadilla del Monte, Madrid, PPC, 2018.
Charles de Foucauld:Opere spirituali, Cinisello Balsamo, San Paolo, 2014.
Charles de Foucauld: Meditazioni sul Vangelo, Cinisello Balsamo, San Paolo, 2015.
Charles de Foucauld:Lettere a donne consacrate: madri, sorelle, figlie, Milano, Edizioni
Glossa, 2015.
Charles de Foucauld:Dio di misericordia, Cinisello Balsamo, San Paolo, 2016.
J. Vignaud: Vita eroica di Charles de Foucauld, Richter, Napoli, 1954.
Jean-Francois Six: Itinerario spirituale di Charles de Foucauld, Milano, 1966.
Scritti Spirituali di Charles de Foucauld – La vita nascosta, Città Nuova, Roma, 1974.
A. Furioli: L’amicizia con Cristo in Charles de Foucauld, Morcelliana, Brescia, 1980.
Luigi Borriello: Sulle orme di Gesú di Nazaret – evoluzione interiore e dotrina spirituale di
Carlo de Foucauld, Napoli, Edizioni Dehoniane, 1980.
B. Olivera: Martiri in Algeria. La vicenda dei sette monaci trappisti, Milano, 1997.
J. Antier: Charles de Foucauld, Casale Monferrato, 1998.
Leonardo Sapienza: Charles de Foucauld. Io semino altri raccoglieranno, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano, 2005.
Michele Aramini: Charles de Foucauld, Editrice Velar, Gorle, 2006.
Hughes Didier: Charles de Foucauld, Cinisello Balsamo, San Paolo, 2014.
Michael Davide Semeraro: Charles de Foucauld – Esploratore e profeta di fraternità
universale, Cinisello Balsamo, San Paolo, 2016.
[2] in: Puskely Mária: i.m. 388. oldal; és Charles Lepetit: Párosan szép – Charles de Foucauld, Krónikás Bt. 2003. 23. oldal
[4] Jean-François Six: i.m. 25. oldal; és Puskely Mária: i.m. 393. oldal
[6] Jean-François Six: i.m. 31. oldal; és Puskely Mária: i.m. 394. oldal
[8] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 54. oldal; (vö. 61. 71. és 76. oldal); és Puskely Mária: i.m. 397. old.
[10] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 14. oldal; és Puskely Mária: i.m. 399. oldal
[12] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 73-75. oldal; és Puskely Mária: i.m. 427. oldal
[14] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 115-116. oldal; és Puskely Mária: i.m. 401. oldal; és Jean-François Six: i.m. 48. oldal
[16] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 66. oldal
[18] in: Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, 403-404. oldal
[20] Charles de Foucauld: Die geistlichen Schriften, Wien, 1963. 163. oldal
[22] Charles de Foucauld: Isten a szeretet, 61. oldal
[24] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 103. oldal; és Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, 429. oldal
[26] Charles de Foucauld: Isten a szeretet, 33. oldal; és Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 78-79. oldal
[28] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 47-48. oldal
[30] Jean-François Six: i.m. 49. oldal
[32] Jean-François Six: i.m. 89. oldal
[34] Charles Lepetit: i.m. 103. oldal
[36] Klaus von Stosch: Az iszlám mint kihívás – Keresztény megközelítések, Új Ember, Bp. 2018.
[38] Charles Lepetit: i.m. 110. oldal
[40] Lumen gentium V. fejezet, 39.
[42] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 129-132. oldal
[44] Charles Lepetit: i.m. 87. oldal
[46] Charles Lepetit: i.m. 52. oldal; vö. Iz 56,10
[48] Michel Lafon: i.m. 128. oldal
[50] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 49. oldal; vö. Szent Pio atya tanácsával, aki gyónóját előre felkészítette háza leégésére, és megtanította őt, hogy mindenért dicsőítse az Istent.
[52] Michel Lafon: i.m. 108. oldal; Carlo Carretto Károly testvér hűséges követőjének bizonyult: ő épp így vágyakozik a halálban feltáruló Teljesség után, amikor megismerheti Isten eredeti szándékát, azt a tisztaságot, amin már nem lesz ott a bűn torzító deformálása.
[54] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 105. oldal
[56] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 110. oldal; és Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, 406. oldal
[58] Charles Lepetit: i.m. 44. oldal; és Michel Lafon: i. m. 112. oldal
[60] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 100. oldal; és Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, 404. oldal
[62] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 135. oldal
[64] Jean-François Six: i.m. 50. oldal
[66] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 51-52. oldal; és Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, 420-421. oldal
[68] Szent Charles de Foucauld imája – in: Cserháti: Mindennap együtt az Úrral C-év, SZIT, Bp. 1976. 571. oldal
[70] Charles Lepetit: i.m. 113. oldal
[72] Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek, 136. oldal
[73] Joseph Ratzinger: Jézus Krisztus Istene, Szent Gellért Kiadó, Bp. 2006. 68-71. oldal
[1] Jean-François Six: Charles de Foucauld, Vigília, Bp. 1992. 74. oldal; és Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, SZIT, Bp. 1979. 435. oldal
